Mi irányítja a figyelmet?

Amíg az ember az kitartó önmegfigyelés eredményeként nem látja tisztán a gondolati és érzelmi mintáit és alázattal el nem fogadja azok létezését, addig nem tud mást tenni mint azokra kényszeresen reagálni. Meg lehet próbálni akarással, önkontrollal megtagadni ezeket, és lehet hogy egy darabig menni is fog, de ha egy pillanatra elengedjük a kontrollt azonnal visszaránt a program mint egy gumikötél pontosan oda, amit minden erőnkkel el akarnánk kerülni. Az energiát ugyanis elnyomni nem lehet sokáig, legfeljebb átalakítani. Amit magunkban megtagadunk az kivetül a környezetünkre és ott jelenik meg a kép amit próbálunk kitagadni. Amíg ez köti le a figyelmünket, ami ezen kívül esik azt észre sem veszünk a világból. Ezekből a programokból – az elkerülendő félelmekből és a megszerzésre irányuló vágyakból – épül fel az egónk ami az énképünket és a világról alkotott képünket befolyásolja, és szabályozza a figyelmünk irányát a gondolatok, az érzelmek, és az érzékszerveken keresztül érzékelt és bevésődött emlékek újrajátszásával.

Az egót nem lehet legyőzni, mert a harcból, a jó és rossz közötti feszültségből nyeri az erejét.

Az egó csak addig tűnik félelmetesnek amíg nem ismerjük. Ahogy kíváncsian elkezdjük figyelni hogyan működünk, ezek a mintázatok átalakulnak és elkezdenek minket szolgálni. Például míg elutasítom magamban a lustaságot, mert ragaszkodom a szorgalmas vagyok énképhez, addig a szorgalmasságot arra használom hogy bizonyítsam a fontosságomat, hogy leplezzem alacsony önértékelésem, és ezért megvetem a lusta embereket. Ettől én jobbnak, szebbnek, többnek érzem magam Érdekes, hogy sokaknak fel sem tűnik, hogy a szorgalmas emberek mellett mindig ott vannak a lusták is. Amíg valakinek alacsony az önértékelése, addig ahhoz hogy jónak érezze magát mindig kell valaki aki rosszabb nála. A fejlődés talán legnagyobb paradoxonja, hogy az önvaló teljessége akkor tud megnyilvánulni, amikor az énképünk minőségei el vannak fogadva bennünk és általunk.

Onnan tudjuk, hogy valóban megtörtént az elfogadás, hogy már másnál sem zavar az a tulajdonság.

Az ego a kapu őre, nem ellenségünk, hanem barátunk, mert segíti a fejlődésünket, hogy táguljon a tudatunk és hazatérjünk a Szeretetbe. Paradox módon az egó segíti az egó meghaladását. A tudatosság nem egy nagyobb lexikális tudást jelent, nem több információ birtoklását, hanem azt a bölcsességet, amiből a nem tudás kapuján keresztül a feltétel nélküli Szeretet ereje nyilvánul meg. Aki önmagára ébredt, annak mindegy hogy a világ szempontjából valaki vagy senki. Nem törekszik valakivé válni, hanem az Élet nyilvánul meg rajta keresztül minden pillanatban, éppen abban a formában ami ott és akkor az Életet leginkább szolgálja. A programok ugyan nála is megjelennek akár a felhők az égen, észleli őket, de nem tagadja meg és nem is ragaszkodik hozzájuk, csak hagyja őket lenni abban a végtelen tágasságban, ami ő maga. Már nincs külön a figyelem és az aki a figyelmet irányítja, mert nincs külön irányított és irányító. A középpontban nincs viszonyítás.

Nincs külön az Élet és aki azt éli, hanem az Élet éli önmagát egyéni kifejeződésekben.

A világ bennünk zajlik, megélése egy-éniségenként változó és a belső boldogság és béke a jelenlegi tudatosság színtnek a függvénye. Az egyéni kifejeződéseknek vannak határai és preferenciái és a fejlődést az segíti ha ezeket vállaljuk. A türelmetlenség, a már ott akarok lenni és nem itt, a mások és magunk megítélésének felismerése, és ezek együttérző elfogadása – midig először magunkkal kezdve – korunk legnagyobb kihívásai. Az akarások és a nem akarások tudatosítása és megengedése teret enged a „Van” -ásnak, a Jelenlétnek, a Szeretetnek, az Útnak ami mi magunk vagyunk az itt és mostban.

Éljen az Élet, ragyogja be fény a sötétséget!

Facebook
Google+
Twitter
LinkedIn
Pinterest

Szólj hozzá!