Lehetsz rendben azzal, hogy nem vagy rendben

Vannak helyzetek, amikor a legtöbb amit tehetünk, hogy elfogadjuk a saját tehetetlenségünket. A tehetetlenséget már eleve az ellenállásunkkal hozzuk létre, hiszen ha alapból el tudnánk fogadni amikor semmit sem tehetünk akkor a tehetetlenség érzése – ami legtöbbször dühvel társul – ki sem alakulhatna. Az ember így lett kondícionálva. Nehezen fogadja el a saját kicsinységét, amíg nem ismeri fel, hogy a valódi nagysága pont abban rejlik, lázad ellene. Bizony nagy alázat kell ahhoz elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy meghajoljunk az élet előtt és bízzunk benne, hogy a legdrámaibb helyzetek is a lelkünk fejlődését szolgálják. Az alázat az önismeret egyik ajándéka, ami akkor köszön be az életünkben amikor már nem célom az “egó én”-t erősíteni.

Az alázat az önismeret mellékterméke, nem pedig valami amit el kell érni.

Az alázat a “Legyen meg a Te akaratod”, az önátadás a tiszta szeretet megnyílvánulása, nem pedig megalázkodás, nem megalkuvás, nem a hátsó szándékból vagy önérdekből motivált cselekedet. Az alázatban nincs “én” féltés, mert az “én” sincs benne, hiszen pont az éntelensége miatt jön létre az alázat. Ha valóban bízunk az életben, akkor is amikor nem úgy alakulnak a dolgok körülöttünk ahogy elterveztük, és képesek vagyunk beleállni a “nem tudom” végtelen terébe minden mentális koncepciót elengedve, akkor felismerhetjük, hogy mit szeretne tőlünk az élet. Ez az a pont, ahol minden sejtünkben érezzük, hogy az élet egy szolgálat, és ha nem ragaszkodunk görcsösen az elképzeléseinkhez, akkor ez többnyire örömteljes és áramló.

Ahogy elkezdjük szolgálni az életet, az élet is elkezd szolgálni minket.

Persze lesznek megpróbáltatások továbbra is, de ha ezeket nem vesszük személyesen, akkor ezek jóval könyebben és rövidebb idő alatt oldódnak meg. Az élet ugyanis legalább annyira személytelen, mint személyes. Személytelen, mert egymás életútjába vagyunk szőve, bármit teszünk lenyomatot hagyunk másokban, tudat alatt vagy tudatosan befolyásolunk, inspirálunk, segítünk vagy kihívások elé állítunk másokat. És személyes, mert ahogyan megéljük a világot belül magunkban az egyénenként különbözhet. Ami személyes az életünkben, az tehát a belső megéllésünk és amit aztán azzal kezdünk. Tehát a személyesség egy folyamatosan változó belső megélés, kivéve ha a fejlődésünk stagnál a becsípődött gondolati és érzelmi mintáink miatt.

Mindannyian az élet színházában játszunk, ahol mindennek és mindenkinek megvan a saját nélkülözhetetlen szerepe.

Az, hogy ezt ki mennyire vagy milyen tudatszinten teljesíti ezt be az már más kérdés. A közkép jelenleg nem éppen a legjobb, a föld teste a természeti erők segítségével tisztítja magát a rengeteg szeméttől, negatívitásoktól. Ez elég sokkolóan hat főleg azokra akiket közvetlenül érint, és ezért olyan cselekedetekre serkenti az emberiséget, amit az eredendő emberi nagyságból nem tett volna meg. Ahol a kollektív tudatszint megreked a fejlődésben, ott idővel felduzzad az energia, hogy aztán olyan formában törjön utat magának ami újfajta gondolkodásra, teljesen új értékrend megteremtésére, és együttműködésre készteti az embereket. Ez abban is segíthet, hogy olyan mélységben találkozhassunk önmagunkkal ahol minden idejétmúlt gondolati és érzelmi struktúrát eltudunk engedni.

Az anyagba ragadt embert csak a drasztikus változások mozdítják ki beszűkűlt tudatból.

Hogy ez mennyire fog fájni, attól függ, hogy képesek vagyunk-e elengedni a régi struktúrákat, amik a biztonságot adták. Képesek vagyunk-e belátni, hogy a tegnap igazsága ma már nem érvényes? Hogy amiről azt hittük hogy tudjuk, az sem biztos már. Hogy az egyetlen biztos pont az, ha az ember felveszi a lelkével a kapcsolatot és rábízza magát, hogy kivezesse ebből a káoszból. Hogy az önmegtagadásért, és önámításért egyre nagyobb árat kell fizetni. Hogy végre megengedjük hogy érezzük amit érzünk, anélkül hogy beleragadnánk vagy elítélnénk. Hogy felvállaljuk a sebezhetőségünket és az együttérzésünkkel és önzetlen szeretetünkkel körbeöleljük a “nem szeretem” részeinket. Hogy felhagyunk az ítélkezéssel, az önigazolással és amibe nem tudunk szeretetet vinni, azt inkább elengedjük.

Hogy ez nehéz? Igen, tudom. Nélküle pedig egyre nehezebb.

Minden nap, minden perc egy új esély. Az elnyomott erőket már nem lehet tovább lenn tartani. Sem egyéni, sem kollektív szinten. A feltörő erőket vagy a szeretet medrébe tudjuk terelni a bennünk élő szereteten tartva a fókuszt vagy pedig elpusztítjuk egymást. Az hogy mi jogos vagy mi nem az már nem kérdés? Most már a lét a tét. A belső feszültség egyre nagyobb súllyal nehezedik arra, aki nem képes a megújulásra. Ítélkezés helyett példamutatásra van szükség. Bűntudat keltéssel csak több bűnt és ellenséget generálunk kinnt is benn is. Előbb utóbb minden visszatér amit magunkból kibocsátunk. A most zajló fejlődés képessé tehet a feltétel nélküli szeretetre és az együttérzésre ha azt választjuk. Az út ami mi magunk vagyunk a szeretet útja. Le lehet térni róla, de nem érdemes.

Annyi lenne a dolgunk, hogy mindenhez ami bennünk megjelenik hozzáadjunk egy szikrányi szeretetet. Egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy mi magunk vagyunk az élő szeretet. Amikor összeér a kinnt és bennt, a fennt és lennt, megérkezünk az Egy-ségbe. Érzed hogy most élsz igazán, érzed ahogy él az Élet, ahogy éltet téged és mindent ami van. Nem bánod, hogy van amikor nem vagy rendben, mert az is rendben van.

fotó: Pixabay

Facebook
Google+
Twitter
LinkedIn
Pinterest

Szólj hozzá!