Minden konfliktus lehetőség a fejlődésre

Konfliktus akkor alakul ki bennünk, amikor valami vagy valaki a személyes érdekeinket vagy értékrendünket sérti. Ilyenkor általában harcolunk az ellen ami van, ahelyett hogy felé emelkedve találnánk meg a megoldást. Ha jól használjuk a konfliktusokat, akkor azok segítenek lebontani a korlátainkat és elvezetnek a valódi önmagunkhoz. Az énkép egy elképzelt én amit az ego hozott létre védekezésből és idealizálásból kialakított viselkedésmintákból, és mi ezzel azonosultunk. Ha valamit nem veszünk személyesen, az nem okoz bennünk konfliktust. A konfliktusok arra mutatnak rá, hogy hol van a személyes érzékenységünk, és milyen nézőpontokhoz ragaszkodunk kényszeresen.

Minden belső konfliktus az énkép harca az élettel.

A konfliktusok arra hívják fel a figyelmünket, hogy ne csak a kulcslyukon át nézzünk, hanem merjük kinyitni az ajtót, mert készen állunk rá. Minden konfliktus egy fejlődési lehetőség, hogy belenőjünk önmagunk tudatosabb verziójába. Az így használt konfliktus felemel a lélek szintjére. Szabad a választásunk, hogy lélekben vagy ego-ban akarunk-e erősödni a konfliktusok által. A lelki szemeink tisztán látnak, az ego látása azonban egocentrikus, önmagára beszűkült. A léleknek nincs szempontja, mert nem pontszerűen lát, hanem a teljességet látja. Az alázatból fakadó elfogadás segít, de a megalkuvással vagy hamis alázattal csak becsapjuk magunkat és nehezítjük ezt a folyamatot.

Ami fölé emelkedsz, azt megváltod magadban és a világban.

Az első lépés a szándékkal kezdődik. Kevesen vannak akik emberi nagyságból kerülnek erre az útra. A legtöbbünket – köztünk engem is – akár a tékozló fiút, a szenvedéseink térítenek vissza önmagunkhoz. Amikor egységbe kerülünk a lelkünkkel, akkor a szenvedés szükségtelenné válik. Az ember addig ragaszkodik az énképéhez, amíg rá nem ébred, hogy ez a félelemekből és vágyakból összerakott kép egyre inkább eltávolít valódi önmagunktól. Az elme mindent valamihez mér és hasonlít, ezzel felsőbbrendűséget vagy kisebbrendűséget generál, mindent értelmez, hogy önigazolja magát, felcseréli a lényegeset a lényegtelennel, az örökséget a múlandóval… nem csoda ha elveszünk benne.

Lelkünkben élve bárhova megyünk mindig otthon vagyunk.

A konfliktusok választási lehetőségek akár egy lépcső ami a pokolba ugyanúgy vezet mint a mennyországba, csak az utóbbit nehezebben vesszük észre. Akinek sikerül fényt vinni a sötétségbe az átlelkesíti az anyagot, életet lehel bele. Közös földi küldetésünk, hogy megemeljük a bolygónk tudatosságát a következő szintre. A világban megjelenő tudatlanságot akár ugródeszkának is felfoghatnánk és használhatnánk arra, hogy intenzívebben fejlesszük az együttérzést ami maga a feltétel nélküli szeretet. Ez egységbe fogja hozni a negatív és a pozitív pólusokat, mert azáltal hogy mindenben meglátja a szeretetet, mindent szeretetté alakít át. Lemond az ítélkezésről, és együttérzéssel fordul azok felé akiket sérelem ért – önmagát is beleértve.

Az együttérzés nem szánalom hanem a legtisztább szeretet.

Aki ezen az úton jár az azt fogja magán észrevenni, hogy egyre kevesebb ítélettel, és egyre több szeretettel tud ránézni erre a világra. Nem azért mert nem látja a szörnyűségeket, vagy mert mindent helyesel ami történik, hanem azért mert a lélek természete olyan, hogy ahol nem talál szeretetet ott önmaga kinyílatkoztatásaként létrehozza azt.

Útitársaid akkor tudnak rádtalálni, ha vállalod és járod az utad.

fotó: Pixabay

Facebook
Google+
Twitter
LinkedIn
Pinterest

Szólj hozzá!